Hűs levél borít fölém könnyű sátrat,
s a kitapintható csend egyre nő,
álmosan állnak a mélyben a házak,
s itt fent őrt áll egy cirbolyafenyő.
Fekszem a fűben, kabátom ledobtam.
Roppant lélegzetvétel a világ,
egyszerre él és egy ütemre dobban
az élő anyag s boldog mámorát,
a létezésnek örömét kiáltja
ez a derűtől ittas rengeteg,
mert a múlt s jövő e pillanat csodája,
amely egybefog földet és eget.
Magam vagyok, a fűbe lehevertem.
A végtelenbe nyújtózik a lét!
A tenger-idő lágyan ring felettem
s visszhangozza a madár énekét,
a telt torokkal zengő, céltalan,
saját hangjától részeg éneket,
- így kellett volna, korholom magam,
mert szívemmel az egész rengeteg
s a közös határ minden röge mondja,
hogy boldog, aki magának arat,
- arcomba hullik a tölgy lomha lombja,
míg teljes fénnyel ragyog fent a Nap.

(Ugyan Borjád Baranyában van, a Villányi-hegységnél, de a vers hangulata talán rokon a képekből áradóval…)