1 hozzászólás

• 
  narziss 2009. június 14. vasárnap ekkor: 10:08

  Csányi László: A borjádi erdőben

  Hűs levél borít fölém könnyű sátrat,
  s a kitapintható csend egyre nő,
  álmosan állnak a mélyben a házak,
  s itt fent őrt áll egy cirbolyafenyő.
  Fekszem a fűben, kabátom ledobtam.
  Roppant lélegzetvétel a világ,
  egyszerre él és egy ütemre dobban
  az élő anyag s boldog mámorát,
  a létezésnek örömét kiáltja
  ez a derűtől ittas rengeteg,
  mert a múlt s jövő e pillanat csodája,
  amely egybefog földet és eget.
  Magam vagyok, a fűbe lehevertem.
  A végtelenbe nyújtózik a lét!
  A tenger-idő lágyan ring felettem
  s visszhangozza a madár énekét,
  a telt torokkal zengő, céltalan,
  saját hangjától részeg éneket,
  - így kellett volna, korholom magam,
  mert szívemmel az egész rengeteg
  s a közös határ minden röge mondja,
  hogy boldog, aki magának arat,
  - arcomba hullik a tölgy lomha lombja,
  míg teljes fénnyel ragyog fent a Nap.

  (Ugyan Borjád Baranyában van, a Villányi-hegységnél, de a vers hangulata talán rokon a képekből áradóval…)

  Válasz