Tájleíró elbeszélés akart lenni…

No, szerinten nagyon nem lett az, de mindegy…

---

Csend van. Feltűnően nagy csend. Pár órája még hallatszott a háború zaja. Egy nagy, és kegyetlen háborúé, amilyet még nem láttak ezek a sok mindent megélt dombok. Pár napja még minden rendben volt. A faluban nyugodtan csörgedezett a patak, a réten lengedeztek a fűszálak, a sáros út mellett lengtek a szellőben a jegenyesor fái, a madarak éppen előbújtak a nagy nyári zápor után. A vidám gyermekek nyugodtan játszadoztak, nem volt mitől félniök.
Egyszer csak nagy robbanás hallatszott a halastó felől. Majd egy kiáltás… Egy fiatalasszony volt az, sírva rohant vissza a faluba. Segítségért jött, zokogott, alig tudta elmondani, hogy mi a baj. Zihálva mondta el, hogy a férje meghalt. A gátőrház felrobbant! Kiabálta, s közben keservesen zokogott. A férje volt a gátőr…Hirtelen nagy vasmadarak jelentek meg az égen, melyen csak három gomolyfelhő volt, és a békés Nap ontotta magából életet adó sugarait. A vasmadarak hirtelen ledobták súlyos terheiket a falu mellett lévő erőműre. Robbanások zajai, egyre erősebb robbanásoké, majd hirtelen a faluban robbant egy bomba! Az asszonyok sikítva menekültek fedezékbe csemetéikkel. Robbanások… A füst eltakarja az eget, mindenütt sérültek, de még mindig hull az égből a vasmadarak veszélyes rakománya. Percek alatt dől romba több tucat ember élete. Még mindig robbanások rázzák a tájat, de már kezd alábbhagyni. Két robbanás között hallani egy-egy kiáltást.. Majd még hangosabb kiáltásokat. Mindenütt vér és sár, és vér és füst. Emberek darabjai, házak romai, tűz és füst. A pusztulás. Abba maradtak a robbanások, és a nagy vasszörnyek is eltűntek az égről. A túlélők kezdenek előmerészkedni rejtekhelyeikről. Kevés a túlélő, nagyon kevés. Mindenki szeretteit, rokonait keresi. Az utcán életek ezer meg egy darabjai, egy szoknya, mely egykor valakihez tartozott, egy szétroncsolódott női alak a sárban, testén egy milflőrmintás blúz, házak darabjai, mindenütt a pusztulás nyomai.

Közben az egyik még félig meddig álló házból egy férfi hajol ki, és segítségért, orvosért kiállt. A felesége az… De már túl késő, lesújtott reá a kaszás. Egy asszony keresi keservesen gyermekét. Nincs ott ahol hagyta. A helyén csak egy nagy robbanás nyom. A gyermekéből csak egy pár szandál maradt, és egy fog, melyben amalgámtömés van. Keservesen roskad össze, minden szerette meghalt.

Ezalatt katonák értek a faluba, az ablakok ? ahol még volt ? becsukódtak, közben egyre közelebb értek a katonák. Jönnek, de már mennek is, kerékpárral jönnek, kerékpáros osztag. Nem időznek a faluban, nem szólnak senkihez sem, csak mennek. Ők is a háború áldozatai. Fásultak, nagyon fásultak, szinte már nem is élnek. Csak a parancsot teljesítik, érzelmeik már nincsenek, annyi öldöklést és halált láttak.

Egy tiszt is jön, női kerékpáron, a falusiak felnéznek rá, az mond valamit idegenül, de a falusiak nem értik. Körbenéz, és látja, hogy közben a csapata már kiért a faluból, csak a kerékpárjaik nyomai látszódik. Mond még valamit, és elindul. El, el innét messze, túl a sáros úton, túl a dombokon, el, nagyon messze. Megy a háború után.
Estére teljesen elcsendesedik a falu. Nincs már itt senki, már csak az új kerékpárnyomok látszódnak melyet a falusiak hagytak.

Elhagyták a falut, mely nem falu többé, csak temető. És emlékhely. Emlékhely a pusztításnak, a pusztulásnak, és az értelmetlen háború áldozatainak.